HONLAPVatikáni Rádió
Vatikáni Rádió   
más nyelvek  

     Honlap > Kultúra és társadalom >  2013-06-22 19:14:50
A+ a- print this page



Amikor a szív belegyökerezik Istenbe, a lélek felszabadul a szent játékra



RealAudioMP3 - Bagyinszki Ágoston ferences teológiai tanár jegyzete Hugo Rahner „A játszó ember” című könyvéről

Szent János apostolról – aki a hagyomány szerint Jézus legkedvesebb tanítványa volt – feljegyezte a legendárium, hogy szeretett játszani. Az ő nyomában szentjeink egész sora tartja nagy becsben a játékról szóló doctrina christiana-t, amelyhez nemcsak az egyházatyák vagy éppen az emelkedetten játékos lelkületű Assisi Szent Ferenc tettek hozzá, hanem olyan egyháztanítók is, mint Aquinói Szent Tamás. A hit legragyogóbb titkainak kincstárába csak Isten gyermekeinek van közvetlen bejárása, hiszen Isten elrejti a kulcsot a „nagyok és okosak” elől, és a kicsinyek kezébe adja azt – hiszen így tetszik Neki. A Deus ludens, a játszó Isten saját magában oldja fel a súlyos komolyság és a felszabadult könnyedség látszólagos ellentétét. Krisztus, akiben a Példabeszédek könyvének 8. fejezetéből ismerős, Isten színe előtt játszadozó Bölcsesség emberként lép közénk, egyenesen így fogalmaz: „Bizony, mondom nektek, ha nem lesztek olyanok, mint a gyermekek, nem mentek be a mennyek országába!” (Mt 18,3) Mi mást jelenthetne ez az istengyermekségben felkínált kiváltság, mint részesedni az emberré lett Bölcsesség szent játékában? A lélek a szeretet e komolyan vett, misztikus játékán keresztül úgy kapcsolódik be a mennyország soha véget nem érő ünnepi körtáncába, mint ahogy a kisgyermek a maga játékból szőtt világában felnövekedve végül megérkezik a felnőttek világába. A játékban ugyanis olyan erény rejlik, amelynek gyakorlása nélkülözhetetlen a teljes emberi élethez – tanítja nekünk Hugo Rahner, aki ennek, a művészetek gyökerét is jelentő erénynek, az eutrapéliának a legavatottabb 20. századi ismerője, egyúttal kiváló, jezsuita teológiatörténész.


Amikor egyszer megkérdezték a két Rahner-fivér édesanyját a két jezsuita fiáról – Karlról és Hugóról –, akik egészen eltérő gondolkodói pályát jártak be, de egyaránt maradandó módon járultak hozzá a kortárs teológiához, az édesanya talányos választ adott. Nem lehet derűs mosoly nélkül olvasni Rahner asszony feleletét, amikor elmondja, hogy Karl fiának – akit méltán sorolnak az elmúlt évszázad legnagyobb szisztematikus teológusai közé – egyetlen mondatát sem érti teljesen, míg Hugo fiának minden egyes mondata megdobogtatja az ő szívét is. Ahogy Hugo a Rahner családon belül – testvére szisztematikus filozófiai gondolkodását is ellenpontozva – a theologia ludica-nak az avatott képviselője, úgy az egyház és a teológia katolikus univerzumán belül a játékról szóló, misztikus életbölcsesség mindig ébren tartotta a keresztény lét művészien emelkedett, egyúttal istengyermeki dimenzióját. Az egyháztörténész Hugo Rahner a „Játszó ember” című művében a theologia ludica ősi hagyományának szövegtanúit és forrásait tárja az olvasók elé, miközben a téma összképét is mesteri módon festi meg. Nagyon érdekes megfigyelnünk, hogy e hagyomány emelkedett, esztétikai dimenziójára – a 20. század szisztematikus teológiájában – éppen az a Hans Urs von Balthasar rezonál a legérzékenyebben, aki Hugo fivérének, Karl Rahnernek sok alapvető teológiai kérdésben a legfajsúlyosabb vitapartnere és kritikusa volt. Balthasar üdvtörténeti drámáról megformált víziója érdekesen integrálja a játék-hagyományt, amikor ember és Isten, a véges és a végtelen szabadság művészi összjátékát fejtegeti, amelyben „Isten nem veszítheti el a teremtés játékát a teremtmények elhibázott szabadakarati döntései nyomán sem” (2SW, 51). Hugo Rahner a szellemtörténeti tanulmányában világosan rámutat arra, hogy a játékról szóló keresztény hagyományt a „katolikum” szerves részének kell tekintenünk.


Aki biztos alapokon állva szeretne megismerkedni a játék-misztika katolikus hagyományával és az ahhoz kapcsolódó theologia ludica forrásaival, az Hugo Rahnernél nem talál jobb idegenvezetőt a témához, hiszen „A játszó ember” című monográfiájával – Karl Rahner ajánló szavai szerint is – a szerző élete remekművét alkotta meg. E könyv az idei évtől immár magyarul is olvasható.


Hugo Rahner: A játszó ember, Kairosz, Budapest, 2013.


Válogatott szemelvények a könyvből:


„Az itt következő fejtegetésnek az az értelme és feladata, hogy a szellemtörténet ludimagisterei közül a legnagyobbak kincseiből egy tucatnyi bizonyságot felmutasson. Kiindulópontunk a nagy kulturfilozófus, Huizinga Homo ludens című művének utolsó oldala, ahol arra mutat rá, hogy az emberi szellem szépsége titokzatos utánzata annak az örök bölcsességnek, amely már ősidők óta Isten színe előtt játszik. Itt kapcsolódunk be mi. Ezek az elmélkedések azt próbálják kideríteni, hogy mi a játék teológiai és vallásos értelme. Célunk bemutatni mindazt az értéket, amelyet az antikvitás és a régi Egyház feledésbe merült kincseiből merítünk, és amelyet a mai ember elveszített, mert már nem tud játszani.”


„Amikor azt mondjuk: a teremtő Isten »játszik«, ebben a képben az a metafizikai belátás rejlik, hogy a világ és az ember teremtése ugyan istenien mély értelmű, de Isten számára semmiképpen sem szükségszerű cselekedet. Ezzel a megjelöléssel: »mély értelmű, de nem szükségszerű«, az isteni »játék« legbenső lényegét határoltuk körül, de semmiképpen sem fosztottuk meg ezt a teremtő tevékenységet roppant komolyságától, hiszen azt mélységes értelmessége már eleve magában hordja. De ilyenformán nem is hamisítjuk olyan cselekvéssé, amely metafizikai szükségszerűséggel folyna Isten lényegéből, mintha úgymond Isten alá lenne vetve saját művének, vagy – egyfajta panteisztikus értelemben – azonos lenne vele. A Teremtő szabad, a lehetőségek végtelen bőségéből azért hív életre egy zseniálisan (ha szabad így Istenről beszélnünk) meghatározott változatot, hogy benne és általa tegye láthatóvá jóságát és bölcsességét. De ez a mód, ahogyan ez a hatalommal és biztosan alkotó teremtői kézből kikerül, egyúttal az egész teremtés legbenső ritmusa, minden teremtmény értelmes cél felé tartása (entelektheia). A teremtés a maga kozmikus játékát játssza Isten előtt, az atomok és csillagok körtáncától az emberi géniusz komoly-szép játékáig és addig a boldog táncig, amelybe az Istenhez hazatérők betagozódnak. A homo ludens csak akkor érthető meg, ha először minden tiszteletet megadva a Deus ludensről, a játszó Istenről beszélünk.”


„A játszó ember [...] emberi és keresztényi életbölcsességének titkáról kell most itt szólnunk. Merthogy gyógyító szükséglet ez nekünk, mai embereknek, akik eltévedtünk a makacs komolyság útelágazásain vagy a puszta evilágiság értelmetlenségében. Korunk legnagyobb elméi ehhez a kérdéshez vagy véresen komolyan, vagy vidáman álltak hozzá. Ha Hermann Hesse Üveggyöngyjáték című művében azt tűzte ki célul, hogy egy, a puszta célirányosság merő komolyságába beleveszett kultúrát bemutasson, megmutatta azt is, hogy az igazi és teljes ember csak a vidám, oldott, lélekkel telített – és éppen ezért –, a komoly játék embere lehet, és így mint igazi ludimagister, mint játékmester, megért egy olyan kérdést, ami a legmélyebb kultúr- és vallástörténeti témákhoz tartozik. Arra akar megtanítani – amire már a regény elejére választott Albertus Secundus idézet is utal: hogy a mai ember milyen utakon fordulhat korszakunk lassú széthullásából egy szerzetesi fegyelem lelki érettségéhez. Ebben egyúttal megtanulja, hogyan alakítsa játékká életét, amelynek szabad, szárnyaló ereje csak annak az embernek adatik meg, aki fájdalmasan és komolyan megtanulta ezt a játékot úgy játszani, hogy »a teljes elmélyülés önmegtartóztató és önzetlen életét éli, olyasféle szigorúan szabályozott, vezeklő életet, mint Szent Ignác egy-egy lelkigyakorlatának résztvevői.« Aki ezen az úton eljutott a szív tiszta derűjéig, az aztán mindent belevonhat életének játékába: »egy bibliai szövegrészt, az egyházatyák vagy a latin miseszöveg egy-egy mondatát éppoly könnyen és pontosan, mint a mértan axiómáit vagy egy Mozart-dallamot.« Az ilyen ember az örvendező szellemi szabadságnak, az önmagától eloldott odaadó erőnek, a derűvé átlényegült csalódásnak az embere, aki szárnyaló léptekkel maga alatt hagyja a világot, és többé semmilyen földi dolgot nem hamisít meg azáltal, hogy valamit is túl komolyan venne. Homo vere ludens. Egy valóban játszó ember.”


„A kinyilatkoztató Isten a csodának és a balgaságnak mintegy logika fölötti elemeiben igazolja magát. Éppen ez az ő játéka. És amit szemünkkel látunk, az mind hasonlat: leplezi és egyben leleplezi a magasabb jelentést. Ezért mondja egy helyütt Euszébiosz, hogy a csodálatos halfogás előkép és az eljövendők magyarázata: »Mindez csak gyerekjáték és az eljövendők képe.« Ez érvényes az Egyház földi alakjára, szentségeire mint a láthatatlan kegyelem látható jeleire, és liturgikus játékára. Ami a keresztségkor történik a vízből és Lélekből való titokzatos születésben, az – mondja Beda Venerabilis – olyan titok, amelyet csupán a hit ismer fel. Kívülről nézve minden csak kép és játék: »Csak maga az Anyaszentegyház, a szülőanya tudja, mi történik. A szemlélő úgy látja, hogy az ember éppen úgy jön elő a keresztkútból, mint ahogy belépett, mintha az egész esemény csupán játék volna.« Ebben rejlik a teológiai alapja annak, amit Romano Guardini tanított nekünk a liturgiáról mint isteni játékról. Az emberré lett Logosz Egyháza a maga legmélyebb titkát mindig szép mozdulatok, kimért léptek és nemes öltözetek bőségébe fogja burkolni. Mindig »játszó Egyház« lesz. Azért veszi »isteni-komolyan« az embert, a testet.”


„A mennyei játék ókeresztény misztikájának legszebb tanúságát a két karthágói asszony, Perpetua és Felicitas vértanúaktáiban olvashatjuk. Az akták kiadója, talán maga Tertullianus, naplószerű feljegyzések formájában a következő szavakat adta Saturus mártír szájába. Egy látomásban a vértanú a mártírok megérkezését látja a mennybe. Négy angyal viszi őket Isten trónja elé, aki »hófehér hajú és fiatal arcú férfinek« látnak, és akinek az arcán isteni köszönés jelenik meg. A trón mellett négy férfi áll, akik azt mondják a boldogoknak: »Menjetek hát és játszatok!« Ite et ludite! Ekkor azt mondja Saturus Perpetuának: »Most már birtokod az, amire vágytál.« És Perpetua így fejezi be ezt a mennyei párbeszédet: »Hála Istennek, hogy amint testben élve vidám voltam, úgy most még vidámabb lehetek« (Deo gratias, ut quomodo in carne hilaris fui, hilarior sum et hic modo). A III. évszázad kezdetén élt afrikai kereszténynek ebben a látomásában ugyanaz a tapasztalat és remény fejeződik ki, mint amit minden idők vallásos embere sejtve érez, amikor a túlvilági életre gondol.”


„Minden játék lényegének legmélyén tánc, egy igazság körüli körtánc. A szakrális játék mindig táncjáték volt. Mert a test ritmikájában és hangzásában egyesülnek a lehetőségek, hogy a látható testiségben kifejeződjék az, amit a lélek gondol, és amire vágyik, s egyszersmind tisztán elrejtse és megőrizze azt. A misztérium kimondhatatlan dolgait, az arréta-t a görögök a tánc játékába rejtették el, tudván, hogy van valami sejtés, valami meglátás, amiről az ember többé nem beszélhet, amit szépen csak cselekedhet. A titok szégyenletes kifecsegését ezért a görögül »kitáncolásnak«, ekszorkheiszthai-nak hívják, ezért ez szent szó volt a keresztény Kelemen és Dionüsziosz számára is, mert vannak olyan keresztény misztériumok is, amelyeket csak az ért meg, aki forog, és amelyekről nem szabad beszélni: »Veszélyes az igazi bölcsességszeretet valóban kimondhatatlan tanítását kitáncolni.« Csak Isten szemlélésében fognak bekapcsolódni a megváltottak az igazság oldott ritmusába, ahol a körtánc a szent előtáncosa a Logosz, ahogy Hippolütosz mondja, és ahol mi, amint Niketorasz sírfeliratán olvasható, »a szent karokkal táncra kelünk«.”





Megoszt






Bemutatkozás Műsoridők Írjon a szerkesztőségnek Programkészítés a VR-ban Linkek Más nyelvek Szentszék Vatikán Pápai liturgikus szertartások
a weboldal tartalma szerzői jogi védelem alatt áll ©. webmaster / webteam / jogi feltételek / hirdetések