HONLAPVatikáni Rádió
Vatikáni Rádió   
más nyelvek  

     Honlap > Kultúra és társadalom >  2013-08-19 11:42:44
A+ a- print this page



Archaikus népi imádságok – Erdélyi Zsuzsanna műve, a "Hegyet hágék..." 25 év múltán – P. Szabó Ferenc jegyzete



RealAudioMP3 A Kalligram Kiadó 2013-ban újra megjelentette – ismét bővítve – Erdélyi Zsuzsanna először 1974-ben közzétett és azóta bestsellerré lett Hegyet hágék, lőtőt lépék című művét, amely az utóbbi negyedszázad során egyre bővült újabb gyűjtésekkel, kommentárokkal, méltatásokkal (1120 oldal). A mostani kiadás új része (70 újabb szöveg) bevezetőjében Erdélyi Zsuzsanna felvázolja a hatalmas mű genezisét, keletkezéstörténetét, az egyes kiadások állomásait (1974 – 1976 – 1978 – 1999 – 2013), egyre pontosabban meghatározza az archaikus népi imádságok sajátos műfaját, helyét a magyar folklór és filológia, valamint a lelkiség történetében, érintkezéseit a misztika és a teológia területeivel, valamint a hasonló európai kutatásokkal.

Kis büszkeséggel tölt el, hogy Zsuzsanna, akivel közel negyven évvel ezelőtt itáliai kutatásai során ismerkedtem meg, engem is megemlít a művét méltató írók és szakemberek (Juhász Ferenc, Csoóri Sándor, Rónay György, Tandori Dezső és mások) sorában. Ezt írja: a római Szabó Ferenc, „a Vatikáni Rádióban többször szólt az imádságokról, ha kint voltam, riport keretében is, és költőként sem szabadulhatott a hatásuktól”. Utalás Esti ima című versemre, amelyet e népi imádságok ihlettek, és amelyet 1981-ben Erdélyi Zsuzsannának ajánlottam.

Erdélyi Zsuzsanna az elmúlt negyedszázad során folytatta a kutatásokat, kereste az európai gyökereket, és igyekezett pontosabban meghatározni a ma már másvilágra költözött öregasszonyok ajkáról oly nagy szeretettel „megmentett” imádságok műfaját. „Sokesztendős hazai és külországi gyűjtő- és kutatómunkám eredményeként elmondhatom, hogy ez a tízezres bőségben felszínre hozott imádsághagyomány annak a szakrális költészetnek – a szóbeliségben a központi téma, a szenvedéstörténet folytán imádságfunkciókban fönnmaradt – nemzeti nyelvű emléke, amelyet a középkor köznépi vallási mozgalmai éltettek. [...] A középkor évente ismétlődő katartikus tömegélménye, a nagyhét ünnepsorai: Krisztus halála – Mária gyásza – föltámadás…” A szenvedő Krisztussal azonosulni akaró vallásosságnak megfelelő műfajok születtek: „a sokszor véresen realisztikus, sőt verista passió-epika és az anyai fájdalmat megjelenítő Mária-siralom-líra, illetve a nagyhét történéseit bemutató, a misztériumdrámák körébe sorolható passiók. [...] Mind a szent dráma emlékeit, mind a belőle kialakult és fokozatosan önálló műfajjá terebélyesedett lírai alkotásokat, akárcsak a passió-epika emlékeit, megőrizte a néphagyomány. […] A néphagyomány megtartó erejét bizonyítja […] az a tény is, hogy hazai nemzetiségeink emlékanyagában szintén nagy számban találtam népi imádságokat, amelyeket annak idején nyilván anyaországukból hoztak magukkal.” (774–775.)

„Magyarországon a szóbeliség őrizte meg a késő középkor nemzeti nyelvű vallási költészetéből azt, amit szerencsésebb országokban az írásbeliség is. Tehát az orális kultúra állománya nálunk esetenként forrásértékű lehet. Még akkor is az, ha dokumentumokkal nem, vagy alig hitelesíthető.” (776.)

Anélkül, hogy az archaikus imádságok szétágazó jelenségét elemezném, mint teológus itt utalok egy, a keresztény lelkiséget/teológiát is érintő kérdésre, amelyről többször eszmecserét folytattam Erdélyi Zsuzsannával. Számomra nem a pogány ráolvasások, babonák hatása, még csak nem is a záradékokban kilátásba helyezett „lelki haszon”, az üdvösség elnyerésének ígérete a leginkább problematikus, hanem az, hogy ez a népi vallásosság szinte teljesen Jézus és Mária szenvedésére összpontosul, a passiót és a gyászt szinte sohasem követi a feltámadás öröme. Pedig a keresztény élet és lelkiség a húsvéti misztériumban való részesedés, ez a misztérium pedig halál és feltámadás. Ezt jelenítik meg hathatósan a szentségek, különösen is a szentmise.

Erdélyi Zsuzsanna igyekszik eszmetörténeti-pszichológiai választ adni erre a problémára. Hivatkozik a középkori szentek/misztikusok szenvedésmisztikájára, illetve a szenvedésköltészetre. Mutatis mutandis ez áll a magyar népi imádságok szellemiségére is. „E korban az élet elviselhetőségének záloga, gyakran értelme a szenvedés volt, amely a krisztusi szenvedés magasába emelve kívánatossá, érdemszerzővé vált. Ez a szemlélet termelte ki a kor önkifejezési eszközeit a líra, az epika és a dráma műfajaiban, nemkülönben a vallásfilozófiai és teológiai irodalomban. S hogy milyen sikeresen, mutatják öregasszonyaink »sírva-ríva« elmondott imádságai, egy távoli kor napjainkig ható, nemzedékeken át örökíthető katartikus élmény kiváltotta belső reflexei. A közösen átélt Krisztus-halál késői, személyes megnyilvánulásai. A halál–gyász–siralom költészetével foglalkozva figyeltem föl e lírának a népi gyakorlatban jelentkező pszichikai hatására. Mégpedig a behelyettesítés, kivetítés (szubsztitúció, projekció) belső mechanizmusaira, furcsa, reflexszerű megnyilatkozásaira. […] Számtalan hosszú beszélgetések leszűrte tapasztalat bizonyítja, hogy Krisztus szenvedésének, Mária fájdalmának átélése viszonyító erejű. Csökkenti az imádkozó saját szenvedésének mértékét. Csökkenti, ha ugyan – mint sok esetben láttuk – át nem lényegíti, és misztikus síkba helyezve érdem-kegyelemszerző ténnyé nem emeli.” (780.)

Ezt a kérdést felvetette már az imagyűjtemény első megjelenése után Alszeghy Zoltán SJ, római teológus. Megjegyzi, hogy a látott, jelennek érzett esemény (Krisztus szenvedése, Mária fájdalma), a főhősökkel való azonosulás „segíti az imádkozót, hogy belépjen a leírt valóságba, és magára öltse a szereplők életformáját”. Miután idézte Erdélyi Zsuzsannát a behelyettesítésről és kivetítésről, így folytatja: „A fontos az, hogy a Krisztus szenvedését, Mária altatóját és siratóját mint jelenvalóságát szemlélő, abba belépő, a nagy Szenvedőkkel azonosuló élmény jelentős segítség Krisztus követésében. Mivel pedig ez az azonosulás hitünk szerint végső fokon a feltámadt Krisztus kegyelme, teológiai szempontból is jogos egy pillanatra elvonatkoztatni a történet rendjétől, mert hiszen a halál és a föltámadás egymásba tolódnak, mikor Krisztus feltámadása nyilatkozik meg abban, hogy én most vele egyesülve fogadom el mindennapi halálomat.”

Hangsúlyoznunk kell: Jézus élete és műve nem fejeződik be a kereszthalállal, története nem gyászba torkollik, hanem a húsvéti feltámadás öröméé az utolsó szó. Kétségtelen, hogy egy bizonyos középkori szemlélet/lelkiség is felelős az egyoldalúság kialakulásában, egy bizonyos „dolorizmus”, gondolok itt a megváltás-teológia egyoldalúságaira a nyugati egyházban. A keleti teológia inkább a megistenülést hangsúlyozza, és a Pantokratort, a mindeneken uralkodó feltámadt Krisztust ünnepli (vö. 1Kor 15,28).

Ismét Alszeghyt idézem: „Talán éppen a föltámadt Jézus végső, minket is magával sodró diadalába vetett reménység fogyatékos hangsúlyozása magyarázza meg, hogy népi vallásosságunk újabban kiadott archaikus emlékeinek alaphangulata olyan kevéssé örömteljes. Ennek természetesen több oka is lehet. Mindenekelőtt a nép századokon át elnyomott helyzete, sanyarú életsorsa természetszerűen a vallásnak erre az oldalára irányította a figyelmet. A gyűjtött emlékek műfaja is meghatározza tónusukat, hiszen Urunk kínszenvedésének és siratásának fontolgatása a késő középkor és a barokk lelkiség szokása szerint elsősorban a szánalom, a részvét felkeltésére irányult. Az is belejátszhat a dologba, hogy a régi szöveget elsősorban öregasszonyok emlékezetéből hívta elő a gyűjtők szorgalma, és ezeknek sajátos egzisztenciális helyzete természetesen könnyebben idézte fel a borongós hangulatú emlékeket.”

A teológus itt csupán azt hangoztatja, hogy bármennyire felbecsülhetetlen kincset jelentenek is ezek az archaikus imádságok – és itt nagy hálával és elismeréssel kell adóznunk Erdélyi Zsuzsanna csodálatos munkásságának –, a múlt orális emlékeit őrző imák nem lehetnek a mai hívő keresztény lelkiség teljes mintaképei. Mert az Evangélium örömhír, Jézus a Hegyi beszédben boldogságokról szól, és mennyei örömöket ígér követőinek. Még a bajban, üldöztetésben is örülnünk kell, ha Krisztusért vállaljuk az üldöztetést. Egy zalai Mária-siralom jelzi, hogy nem a passió zárja le a Jézus-történetet: „Krisztus Urunk harmadnapra halottaiból föltámadott a föld mélységeiből. És az egész világi kereszténység mind azt kiáltotta: Hála legyen az Istennek, föltámadt Krisztus, világ megváltója, lelkünk pártfogója.” Ha nem is sok az ilyen utalás a föltámadásra, a krédóból átsugárzik ez a hit a népi imádságokba.





Megoszt






Bemutatkozás Műsoridők Írjon a szerkesztőségnek Programkészítés a VR-ban Linkek Más nyelvek Szentszék Vatikán Pápai liturgikus szertartások
a weboldal tartalma szerzői jogi védelem alatt áll ©. webmaster / webteam / jogi feltételek / hirdetések