HONLAPVatikáni Rádió
Vatikáni Rádió   
más nyelvek  

     Honlap > Egyház >  2013-09-07 20:38:56
A+ a- print this page



„Megbocsátás, párbeszéd, kiengesztelődés – ezek a béke szavai: a szeretett szíriai nemzetben, a Közel-Keleten, az egész világon!” – Ferenc pápa homíliája a béke imavirrasztáson



RealAudioMP3 „Isten látta, hogy ez jó” (Ter 1,12.18.21.25). A világ és az emberiség történetének kezdetét elbeszélő bibliai szakasz Istenről szól, aki nézi a teremtett világot, szinte szemléli azt és megismétli; ez jó. Ezáltal, kedves fivérek és nővérek, belépünk Isten szívébe és éppen Isten legbensőbb énjéből kapjuk meg üzenetét.

Feltehetjük a kérdést: mi a jelentősége ennek az üzenetnek? Mint mond ez az üzenet nekem, neked, mindannyiunknak?

1. Egyszerűen csak azt mondja, hogy Isten szívében és elméjében világunk „az összhang és a béke háza”, az a hely, ahol mindenki megtalálhatja saját helyét, és „otthon” érezheti magát, mert „ez jó”. Az egész teremetett világ harmonikus, jó egységet alkot, de főleg az emberek, akiket Isten saját képére és hasonlatosságára teremtett és akik egyetlen családot alkotnak, amelyben a kapcsolatokat a valós és nem pusztán szavakkal hirdetett testvériség jellemzi: a másik férfi és a másik nő fivérem és nővérem, akiket szeretek. A kapcsolat Istennel, aki szeretet, hűség és jóság, visszatükröződik az emberek közötti minden kapcsolatban és összhangot ad az egész teremtésnek.

Isten világa olyan világ, amelyben mindenki felelősnek érzi magát a másikért, a másik javáért.

Ma este az elmélkedés, a böjt, az ima során mindnyájan mélyen tekintsünk önmagunkba: nem ez az a világ, amelyet szeretnék? Vajon nem ez a világ az, amelyet mindnyájan a szívünkben hordozunk?

A világ, amit szeretnénk, nem az összhang és a béke világa saját magunkban, a másokkal való kapcsolatokban, a családokban, a városokban, a nemzetekben és a nemzetek között? És a valódi szabadság, hogy kiválasszuk az utat, amelyen ebben a világban haladunk, vajon nem pusztán az, amely mindenki javára irányul és amelyet a szeretet vezet?

2. Tegyük fel most magunknak a kérdést: ez az a világ, amelyben élünk? A teremtett világ megőrzi szépségét, amely csodálattal tölt el bennünket, továbbra is jó alkotás marad. De jelen van „az erőszak, a megosztottság, az összecsapás, a háború” is. Ez akkor következik be, amikor az ember, a teremtés csúcsa felhagy a szépség és a jóság látóhatárának szemlélésével és bezárkózik saját önzésébe.

Amikor az ember csak saját magára, saját érdekeire gondol és önmagát helyezi a középpontba, amikor hagyja, hogy elbűvöljék olyan bálványok, mint az uralkodás és a hatalom, amikor Isten helyébe önmagát teszi, akkor feldúl minden kapcsolatot, elront mindent; kinyitja a kaput az erőszak, a közöny, a konfliktus előtt. Pontosan ez az, amit a Teremtés könyvének szakasza meg akar velünk értetni, amikor elbeszéli a bűnbeesés történetét: az ember konfliktusba kerül önmagával, észreveszi, hogy mezítelen és elrejtőzik, mert fél (Ter 3,10).

Fél Isten tekintetétől; az asszonyt vádolja, aki test a testéből; megtöri a teremtett világgal fennálló összhangját, egészen odáig megy el, hogy felemeli kezét testvérére, hogy megölje. Mondhatjuk, hogy a harmóniából a diszharmóniába léptünk át? Nem, nem létezik „diszharmónia”: vagy harmónia van, vagy belezuhanunk a káoszba, ahol jelen van az erőszak, a veszekedés, az összecsapás, a félelem…

Éppen ebben a káoszban Isten az ember lelkiismeretétől megkérdezi? „Hol van a testvéred, Ábel?” És Káin válaszol: „Nem tudom; talán őrzője vagyok testvéremnek?” (Ter 4,9). Ez a kérdés nekünk is szól és jót tesz, ha megkérdezzük magunktól: Talán őrzője vagyok testvéremnek? Igen, őrzője vagy testvérednek! Embernek lenni annyit jelent, hogy egymás őrzői vagyunk! Ehelyett azonban amikor megbomlik az összhang, metamorfózis, átalakulás következik be: testvérünk, akit őriznünk és szeretnünk kellene, ellenséggé válik, aki ellen küzdeni kell, akit meg kell semmisíteni.

Attól a perctől kezdve mennyi erőszak, mennyi konfliktus, hány háború kísérte végig történelmünket! Elég, ha annyi fivérünk és nővérünk szenvedésére gondolunk. Nem véletlenek egybeeséséről van szó, de ez az igazság: minden erőszakos tettben, minden háborúban újjáélesztjük Káint. Mi mindnyájan! És ma is folytatjuk a testvérek közötti összecsapásnak ezt a történetét, ma is felemeljük kezünket az ellen, aki a testvérünk.

Ma is hagyjuk, hogy bálványok, önzés, érdekeink vezessenek bennünket; és ez a magatartásforma halad előre: tökéletesítettük fegyvereinket, lelkiismeretünk elaludt, még kifinomultabb indokokkal igazoljuk magunkat. Mintha egy normális dolog lenne, továbbra is a pusztítás, a fájdalom, a halál magvait vetjük el! Az erőszak, a háború csak halált hoz, halálról beszél! Az erőszak és a háború a halál nyelvét beszéli!

Az özönvíz káosza után elállt az eső. Feltűnik a szivárvány, a galamb egy olajágat hoz. Én is ma arra az olajfára gondolok, amelyet a különböző vallások képviselői ültettünk el Buenos Aires-ben a Plaza de Mayo – Május téren 2000-ben. Azt kértük, hogy ne legyen többé káosz, ne legyen többé háború, legyen béke.

3. Ezen a ponton felteszem a kérdést: lehetséges egy másik úton végig haladni? Ki tudunk lépni a fájdalomnak és a halálnak ebből a spirálisából? Meg tudjuk-e tanulni, hogy újból a béke útjain haladjunk, és azokat járjuk végig? Isten segítségéért fohászkodva, a „Salus populi romani”, a Béke Királynője anyai tekintetétől kísérve válaszolok: Igen, lehetséges mindenki számára! Ma este azt szeretném, ha a föld minden részéről ezt kiáltanánk: Igen, lehetséges mindenki számára! Sőt, szeretném, ha mindannyian válaszolnának, a legkisebbtől a legnagyobbig, egészen azokig, akik arra kaptak meghívást, hogy kormányozzák a nemzeteket: Igen, akarjuk!

Keresztény hitem arra késztet, hogy a keresztre tekintsek. Mennyire szeretném, ha egy pillanatig minden jóakaratú ember a keresztre tekintene! Ott olvashatjuk Isten válaszát: ott, az erőszakra nem erőszak volt a válasz, a halálra nem a halál nyelvezetével válaszoltak.

A kereszt csöndjében hallgat a fegyverek zöreje és a kiengesztelődés, a megbocsátás, a párbeszéd, a béke nyelvezete beszél. Szeretném kérni az Urat ma este, hogy mi, keresztények, más vallású testvéreink, minden jóakaratú férfi és nő erőteljesen kiáltsa: az erőszak és a háború soha nem a béke útja!

Mindenki tekintsen mélyen lelkiismeretébe és hallgasson arra a szóra, amely ezt mondja: lépj ki érdekeidből, amelyek elsorvasztják szívedet, küzd le a másik iránti közönyt, ami érzéketlenné teszi a szívet, győzd le a halált igazoló indokaidat és nyílj meg a párbeszédnek, a kiengesztelődésnek.

Nézd testvéred fájdalmát, a gyermekekét és ne okozz újabb fájdalmat, tartsd vissza a kezed, teremtsd meg ismét a megbomlott harmóniát; és mindezt nem a szembenállással, hanem a találkozással! Legyen vége a fegyverek zajának! A háború mindig a béke bukását jelenti, mindig vereség az emberiség számára.

Ismét visszhangozzanak VI. Pál szavai: „Soha többé egymás ellen, soha többé! Soha többé háborút, soha többé háborút!” (1965. október 4. Beszéd az Egyesült Nemzetekhez). „A békét csak a békével lehet megvalósítani, amely nem válik el az igazságosság kötelességeitől, hanem az áldozathozatal, a megbocsátás, az irgalmasság, a szeretet táplálja” (idézet az 1976. január elsejei béke világnapra írt üzenetből).

Megbocsátás, párbeszéd, kiengesztelődés – ezek a béke szavai: a szeretett szíriai nemzetben, a Közel-Keleten, az egész világon! Imádkozzunk a kiengesztelődésért és a békéért, munkálkodjunk a kiengesztelődésért és a békéért, és mindnyájan, minden környezetben, váljunk a kiengesztelődés és a béke embereivé. Ámen.

(vm)




Megoszt






Bemutatkozás Műsoridők Írjon a szerkesztőségnek Programkészítés a VR-ban Linkek Más nyelvek Szentszék Vatikán Pápai liturgikus szertartások
a weboldal tartalma szerzői jogi védelem alatt áll ©. webmaster / webteam / jogi feltételek / hirdetések