Deus caritas est – Az Isten szeretet – XVI. Benedek pápa első enciklikájának bemutatása

Szerdán délben mutatták be a Szentszék sajtótermében a Szentatya első enciklikáját, melynek kezdő szavai: Deus caritas est – Az Isten szeretet. A Pápa ezt a dokumentumot, amely a keresztény szeretetről szól, Jézus születése napján, 2005. december 25-én írta alá és az egész egyháznak ajánlotta. Az enciklika aláírása óta eltelt egy hónapot a szentszéki szóvivő azzal magyarázta, hogy időre volt szükség a fordítások elkészítésére. A II. János Pál pápáról elnevezett sajtóteremben XVI. Benedek pápa első enciklikáját Renato Martino bíboros, a Iustita et Pax Pápai Tanács elnöke, William Levada érsek, a Hittani Kongregáció prefektusa és Paul Josef Cordes érsek, a Cor Unum Pápai Tanács elnöke mutatta be.
Most röviden összefoglaljuk az enciklika tartalmát, míg a részletesebb ismertetésre – terveink szerint – a következő vasárnapokon elhangzó adásainkban térünk vissza.
„Az Isten szeretet; és aki kitart a szeretetben, az az Istenben marad, s az Isten is benne marad”. János első levelének szavaival kezdődik az enciklika, amelyek kifejezik a keresztény hit lényegét. A mai világban, amelyben Isten nevét olykor összekapcsolják a bosszúállással, vagy egyenesen a gyűlölettel és az erőszakkal, a Szeretet-Isten keresztény üzenete nagy aktualitással bír.
Az enciklika két részre tagolódik: az első teológiai-filozófiai eszmefuttatás a szeretet különböző dimenzióiról – érosz, phília, agapé. A második rész a felebaráti szeretet parancsolatának konkrét megvalósulásával foglalkozik.
I. rész. A „szeretet” manapság az elkoptatott szavak közé tartozik, amellyel gyakran történik visszaélés. Jelentése igen sokrétű, ám ebből a sokszínűségből kiemelkedik a szeretet őstípusaként a férfi és a nő közötti szeretet-szerelem, amelyet az ókori Görögországban az érosz szóval jelöltek. A Szentírásban és főként az Újszövetségben a fogalom elmélyül – az érosz szót felváltja az agapé fogalma, amely önfeláldozó – oblatív – szeretetet jelöl. A szeretetnek ez az abszolút újdonságot jelentő látásmódja sokszor rendkívül negatív megítélésben részesült, mintha az érosz és a testiség visszautasításával lenne egyenlő. Az enciklika szerint az érosz, bár maga a Teremtő adta az embernek, fegyelmezésre, megtisztításra és érlelődésre szorul, hogy ne veszítse el eredeti méltóságát és ne degradálódjon puszta szexualitássá, amely árúval teszi egyenlővé. A keresztény hit az embert mindig olyan lénynek tekintette, akiben a lélek és test kölcsönösen kiegészíti egymást és amely által új méltóságot nyer. Az érosz kihívása felülmúltnak tekinthető, amikor az emberi test és lélek tökéletes harmóniában van egymással. Akkor a szeretet-szerelem valóban extázissá válik, de ez nem a pillanatnyi öröm extázisa, hanem az önmagára csukodó én állandó exódusa az önajándékozás szabadsága, önmaga megtalálása, sőt Isten felfedezése felé. Ily módon az érosz felemeli az emberi lényt extázisban az Isteni felé. Végeredményben az érosz és az agapé nem kívánja meg, hogy teljesen elválasztódjanak egymástól, sőt amikor a kettő – ha különböző síkon is – helyes egyensúlyban van egymással, annál inkább megvalósul a szeretet igazi természete. Ha az érosz kezdetben inkább vágy is, amikor a másik felé közeledik, egyre kevésbé kérdez rá önmagára, hanem a másik boldogságát keresi. Amikor így belesímul a másikba megerősödik az agapé mozzanata. Az érosz-agapé Jézus Krisztusban, Isten megtestesült szeretetében éri el legradikálisabb formáját. A kereszten önmagát ajándékozó Jézus felemeli és megmenti az embert és ezzel a szeretet legmagasztosabb formáját fejezi ki. Jézus önfeláldozásán túl biztosította tartós jelenlétét is, amikor megalapította az Eucharisztiát, melynek két színében, a kenyérben és a borban új mannaként ajándékozza önmagát. Amikor az Eucharisztiában részesülünk mi is részeseivé válunk ajándékozó dinamizmusának. Eggyé válunk vele és ugyanakkor mindazokkal is, akiknek ajándékozza önmagát. Így válunk mindannyian egy testté. Így módon az Isten iránti szeretet és a felebarát iránti szeretet valóban egybekapcsolódik.
Az enciklika második része az Isten szeretetében gyökerező felebaráti szeretettel foglalkozik. Ez feladata minden egyes hívőnek és az egész egyházi közösségnek és a karitatív tevékenységben a szentháromságos szeretet tükröződik vissza. Ez a feladat egészen az egyház kezdeteitől alapvető rendeltetései között szerepelt és rövid időn belül nyilvánvalóvá vált az is, hogy ha hatékony akar lenni, akkor szervezett formára van szüksége. Így az egyház alapvető szervezetében megjelenik a diakónia, mint a felebarát iránti szeretetszolgálat, amelyet rendezett módon közösségi formában gyakorolnak, tehát konkrét, ám egyben lelki szolgálatról van szó. Az egyház fokozatos elterjedésével ez a szeretet szolgálat egyre inkább megerősödött és lényeges szerepet öltött. Az egyház benső természete így hármas feladatban ölt testet: Isten Szavának hirdetése (kerygma-martyria), a szentségek ünneplése (leiturgia) és szeretetszolgálat (diakonia). Ez a három feladat kölcsönösen feltételezi egymást és elválaszthatatlan egymástól.
A XIX. századtól kezdve az egyház karitatív tevékenységével kapcsolatban ellenvetéseket fogalmaztak meg. Ezek szerint ellentétben áll az igazságossággal és működésével a status quo megőrzését szolgálja. E nézet szerint az egyes karitatív cselekedetek elősegítik ugyanis az igazságtalan rendszer fennmaradását, mivel valamiképpen elviselhetővé teszik azt és ezzel fékezik a lázadást, a jobb világot eredményező forradalmat. Ebben a szellemben a marxizmus a világforradalomban látta a bajok orvoslását és a társadalmi problémák megoldását. Időközben azonban láttuk, hogy ebből a délibábból fel kellett ébrednünk. A pápai tanítóhivatal XIII. Leó Rerum novarum (1891) enciklikájával kezdődően és II. János Pál pápa társadalmi triptichonján keresztül (Laborem exercens 1981; Sollicitudo rei socialis 1987; Centesimus annus 1991) egyre nagyobb elkötelezettséggel szembesült a társadalmi kérdéssel és részletes társadalmi tanítást dolgozott ki, amely értékes útmutatásokat tartalmaz az egyház határain kívülre is. De a helyes társadalmi és államrend megteremtése a politika feladata, az egyház tehát ezt a kérdést nem tekintheti közvetlen feladatának. A katolikus társadalmi tanítás nem akar az egyháznak olyan hatalmat tulajdonítani, amely az államra hárul, hanem egyszerűen arra törekszik, hogy megtisztítsa és megvilágítsa a gondolkodást, hogy formálja a lelkiismereteket, hogy így a valódi igazságosság felismerhetővé és megvalósíthatóvá váljon. Mindazonáltal nem létezhet olyan társadalmi rend, bármennyire igazságos is, amely feleslegessé tenné a szeretetszogálatot. Az állam nem akar és nem tud törődni mindennel, végső elemzésben bürokratikus intézményről van szó, amely nem képes biztosítani azt, amire a szenvedő embernek a legnagyobb szüksége van: a személyes odaadást. Aki ki akarja szorítani a szeretetet, az felkészült rá, hogy megszabaduljon az embertől. Mindazonáltal a civil társadalomban számos karitatív és emberbaráti céllal működő humanitárius társulat, szervezet jött létre és a katolikus egyházban és más egyházi közösségekben kialakultak a karitatív tevékenység új formái. Kívánatos, hogy ezek között gyümölcsöző együttműködés alakuljon ki. Természetesen fontos, hogy az egyház karitatív szolgálata nem veszítse el sajátos identitását és ne oldódjon fel a normális gondozói tevékenységben, hanem mindig őrizze meg a keresztény és az egyházi szeretet ragyogását. A keresztény program azonos az irgalmas szamaritánus programjával és a Krisztussal való személyes találkozás tapasztalatán nyugszik. Jézus programja a látó szív programja. Ez a szív meglátja hol van szükség szeretetre és e szerint cselekszik. Az egyházi karitatív szolgálat alapszabálya legyen Szent Pál szeretet himnusza, mert ez menti meg a puszta aktivizmus kockázatától. A szekularizmus terjedésével szemben a karitatív munkában elkötelezett keresztényeket is állandóan figyelmeztetni kell az ima fontosságára. Aki imádkozik nem pazarolja el az idejét, akkor sem, ha a helyzet sokszor a cselekvésre sürgetne. Mária és a szentek példája segítsen bennünket, hogy Istenből merítsük a világosságot és az erőt a szeretethez, amely legyőzi a mai világban uralkodó sötétséget és önzést.