"Az 56-os forradalom azóta is példa nélküli nemzeti egységet teremtett" - mondta Sólyom László államfő a római egyetemen

Sólyom László köztársasági elnök beszéde az 1956-os szabadságharc 50. évfordulója tiszteletére a római La Sapienza Tudományegyetemen november 7-én megrendezett emlékülésen
Az 1956-os forradalom 50. évfordulóját együtt ünnepli Magyarországgal az egész világ. Biztató és felemelő, hogy van egy megemlékezés, amellyel mindenki azonosulni tud, nincsenek ellenvélemények és fenntartások. 1956 magyar hőseinek mindenki tisztelettel adózik. Ötven év távlatából, a szovjet kommunista világrendszer bukása után, immár tisztán kirajzolódik a magyar forradalom és szabadságharc történelmi jelentősége.
A világ számára is ünnep az évforduló. Újra átélheti saját lelkesedését, amellyel a népek a magyar forradalom mellé álltak. Ünnepelheti nagylelkűségét és áldozatkészségét, ahogy a földkerekség országai kétszázezer magyar menekültnek új hazát adtak.
De a fő ok az ünneplésre és örömre az, hogy az a Magyarország, amellyel a világ együtt ünnepel, független, demokratikus jogállam, és saját elhatározásából lett nemzetközi szervezetek, mindenek előtt az EU tagja.
Az 1956-os forradalomnak köszönhetjük, hogy Magyarországra azóta pozitívan tekint a világ. A hatalmas szovjet túlerő ellen küzdő szabadságharcosok hősiessége mindenütt, máig tartó megbecsülést szerzett a magyar névnek.
Olaszország nem felejtette el a magyar forradalmat. Több mint száz megemlékezést tartanak szerte az országban. Harminc városban, helységben neveztek el utcát vagy teret a magyar forradalomról, sőt az ötvenedik évforduló alkalmából Reggio Calabriában és Firenzében is újabb névadás lesz. Tíz tudományos konferenciát rendeznek ’56 alapos megtárgyalására, hiszen a most megnyílt washingtoni, moszkvai és más külügyi levéltárak számos új adattal szolgálnak. Nagyra értékeljük, hogy milyen gazdag és tartalmas programokkal emlékezik Olaszország, a régiók és települések, egyetemek, kutatóintézetek, civil egyesületek és maguk a polgárok a magyar forradalomra, újra kimutatva a szolidaritást és rokonszenvet Magyarország és a magyar nemzet iránt.
Amikor a magyar köztársasági elnök az egyik ilyen egyetemi megemlékezést köszönti, mindenek előtt a köszönet hangján kell szólnia. Az évfordulón kifejezzük hálánkat Olaszországnak azért, hogy annak idején kiállt forradalmunk mellett. Köszönjük az olasz embereknek, családoknak, iskoláknak, egyetemeknek, városi önkormányzatoknak azt az érzelmi és tényleges támogatást is, amelyben menekültjeinket részesítették. Bár Olaszország akkor tranzitország volt, hiszen a magyar menekültek továbbmentek, de mintegy 4500 ’56-os menekült itt telepedett le. A nagy egyetemek, így különösen Bologna, Padova, Messina és Udine ösztöndíjas helyeket biztosítottak a menekült főiskolásoknak és egyetemistáknak. Azok az 56-os magyarok, akiket Olaszország befogadott, olyan hidat képeznek a két ország értelmisége között, melynek mindennapi pozitív hatásai szinte felmérhetetlenek.
Mindezekért tehát Magyarország köszönetét szeretném kifejezni Olaszországnak és az olasz népnek.
Az egyetemeken is ünnepeljük tehát az évfordulót. Mit mondhat azonban ’56 a mai ifjúságnak Olaszországban? Ők is ismerhetik azokat a korabeli fotókat és filmfelvételeket, amelyek akkor bejárták a világsajtót. Ezek mély megrendülést váltanak ki még ma is, noha azóta a televízió jóvoltából mindenki hozzászokhatott a tragikus képekhez. ’56 képein azonban átsüt a felkelők, a puszta kézzel, Molotov-koktéllal a szovjet tankok ellen harcoló fiatalok egyértelmű, megkérdőjelezhetetlen morális igazsága.
Azok számára, akik ma globális összefüggésekben, vagy legalábbis az Európai Unió távlatában gondolkodnak, mindenek előtt érdemes felidézni ’56 világtörténelmi jelentőségét. A magyar forradalom és a szovjet hadsereggel vívott szabadságharc az első súlyos seb volt a szovjet világrendszeren. Ezt akkor, a szovjet katonai győzelem, és a Kádár-rendszer első éveinek terrorja idején még senki nem így látta. Legfeljebb a kommunista ideológia kérdőjeleződött meg. A forradalom a baloldali, pro-szovjet nyugat-európai értelmiséget válaszút elé állította, hiszen szembe kellett nézniük a tényekkel, a szovjet kommunizmus igazi természetével.
A politikában viszont a Szovjetunió számára beigazolódott, hogy miután a nyugati hatalmaknak nincsenek közvetlen biztonsági és gazdasági érdekei a térségben, saját érdekeit akadály nélkül, és bármely eszközzel érvényesítheti. Az Egyesült Államok, továbbá a francia és a brit kormány még októberben értésére adta a szovjet vezetésnek, hogy nem áll szándékában nemhogy beavatkozni, de még megkérdőjelezni sem a szovjet befolyási szféra érinthetetlenségét. Ugyanakkor tájékoztatás nélkül magára hagyták a magyar kormányt, és tévedésben tartották a szabadságharcosokat és a népet, amely a nyugati rádióadások harcra buzdító propagandája alapján bízott a felszabadító segítségben. A Realpolitika uralma lehetővé tette, hogy a kommunisták megépítsék a berlini falat, és a Varsói Szerződés katonai intervencióval leverje a prágai tavasz reform-kísérletét 1968-ban.
A rendszer inherens gyengeségei, alulmaradása a fegyverkezési és gazdasági versenyben vezettek végül arra, hogy a Szovjetunió 1989-ben kénytelen volt feladni balti és közép-kelet európai befolyási zónáját – majd maga is összeomlott.
Más szemszögből azonban a magyar forradalom az első, és a legsúlyosabb bizonyíték volt a kommunista rendszerek instabilitására Közép-Európa államaiban. Ezek az országok, mint Magyarország is, más történelmi hagyománnyal, más műveltséggel, és más politikai kultúrával rendelkeztek, mint a szovjet birodalom. Ezeknek az országoknak voltak demokratikus hagyományai. Itt a nemzeti függetlenség szintén alapvető érték volt. 1956 Lengyelországban és Magyarországon, 1968 Csehszlovákiában, a Szolidaritás szakszervezet harca 1980-tól Lengyelországban egyszerre folyt az alapvető demokratikus szabadságjogokért és a szovjet befolyás visszaszorításáért. Ugyanezek az események tehát úgy is felfoghatók, mint az 1989/90-es demokratikus rendszerváltásokhoz vezető út állomásai.
Ami 1956-ban Magyarországon elkezdődött, az 1989/90-es demokratikus átalakulásokkal végül mégis célba ért.

Mit üzen azonban maga a forradalom – túl a világtörténelmi összefüggéseken – az olasz ifjúságnak?
Mi, magyarok, úgy képzeljük, hogy minden olasz fiatalnak a szívét megdobogtatja, ha a Risorgimento, a nekünk is oly kedves Garibaldi, ha Itália egyesítése kerül szóba. 1956 a magyar történelemnek egy hasonlóan fontos csomópontja. Az a hagyomány, amelyet a pesti utcai harcokról, a hősies ellenállásról szóló képek az egész világ számára megörökítettek és ébren tartottak, a magyarok számára még két vonatkozásban kiegészül, és talán mindkettő érdekes lehet az Önök számára is.
Az egyik az, hogy a forradalom nem korlátozódott a fővárosra, hanem az egész nemzet forradalma volt. Utcai harcok ugyan Budapesten folytak, de az országban 80 helyen nyitott tüzet a kommunista politikai rendőrség a békés tüntetőkre, és sok száz halottja lett a vidék forradalmának is. Tanulságos a forradalom békés, nem bosszúszomjas, de egyben hatalmas önszervező erőt felmutató ereje. A kommunista államapparátus pillanatok alatt összeomlott. Helyette munkástanácsok és forradalmi bizottságok vették kézbe az ország működtetését. Ide pedig a szakértelem és emberséges magatartás alapján választották meg a képviselőket – köztük a korábbi kommunista szervek tagjait is, ha tisztességes emberek voltak.
A forradalom azóta is példa nélküli nemzeti egységet teremtett. A célokban: az ország függetlensége, az önkényuralmi szervek felszámolása, szabad választások – mindenki egyetértett. Az egység mellett azonban az emberek alapvető élménye a felszabadult boldogság volt. Ez a második tanulság. Mindent elsöpört annak megtisztító ereje, hogy végre, hangosan és nyilvánosan, kimondták az igazságot.
Ötvenhat megünneplésének az akkori felszabadulást, annak elemi és tiszta örömét kell megörökítenie, és ezt szeretném érzékeltetni Önökkel is. Ez sugárzik minden fennmaradt fényképről, minden filmfelvételről, amelyen az 1956. október 23-i tüntetők arca látható. Minden emlékező erről beszél. Az október 23-i óriási tüntetésnek ez volt az alaphangulata. Nem fenyegető, bosszúszomjas tömeg vonult az utcákon, hanem felszabadult, boldog emberek. Még aznap este a Sztálin szobor ledöntése is inkább hasonlított egy népünnepélyhez, ahogy tréfásan bíztatták Sztálint, hogy tartsa magát. A munkások akkurátusan visszavitték a gyárba a lángvágót, amivel végül is levágták a szobrot csizmáiról. Az emberek igyekeztek egy-egy bronzdarabkát hazavinni emlékbe. Egy munkás túl nagy darabot vett magához. „Brigádnak lesz” – nyugtatta meg a méltatlankodókat.
Erre a tömegre nyitottak tüzet a kommunisták, hívták be a szovjet tankokat, és fordították így véres szabadságharcba a forradalmat. 1956 erkölcsi vízválasztó: a szerepek egyértelműek. Nem lehet manipulálni, ki melyik oldalon állt. S utólag sem engedhető meg semmilyen manipuláció. Csak egy ötvenhatos forradalom van, csak egyetlen öröksége, amelyből nem lehet válogatni. A napjainkban elhangzó sok-sok nyilatkozat, emlékezés között találtam rá egy magyar festőművésznő szavaira, amely a lényeget ragadja meg. „A jóról és rosszról ez volt életem legnagyobb tapasztalata” – mondta Keserű Ilona.
Hogyan hagyományozható át ez az erkölcsi tapasztalat a fiataloknak? Nekünk, akinek személyes élményünk van, őriznünk kell az igazságot. Mondani, amíg tudjuk. Hamarosan azonban a szenvtelen történettudomány veszi át majd a szót. A politikai örökösök – törvényesek és önjelöltek – pedig, mint eddig is, igyekeznek a maguk hasznára fordítani ötvenhat emlékét. Mégis optimista vagyok. A 19. század nagy forradalmaiban a két-három nemzedék után felnövő ifjúság megtalálta az alkalmat és a modellt saját eszméi kifejezésére és az azonosulásra. Így reménykedhetünk abban, hogy az ötvenhatos magyar forradalom a magyar ifjúság számára hasonló, valódi ünnep lesz majd, mint 1848. március forradalma. És ahogy a magyar fiatalok megértették, miért jöttek annyian harcolni az 1848-as magyar forradalom bukása után Garibaldi seregébe, úgy számíthatunk arra, hogy 1956. megértésre talál majd az olasz ifjúság szívében is.