"A keresztény reménység igazi arca" - Kránitz Mihály atya kommentárja a Spe salvi k. enciklikáról

A budapesti Pázmány Péter Katolikus Egyetem teológia professzora folytatja a pápai enciklika kommmentárját: a dokumentum 24.-től 31.-ik pontjáig terjedő részt elemzi.

XVI. Benedek pápának november végén megjelent a második körlevele. Miután történetileg megvizsgálta a keresztény remény kibontakozását, újra megfogalmaz egy lényeges kérdést, hogy mit remélhetünk, és mit nem remélhetünk. A szentatya világosan megállapítja, hogy látható fejlődés csak anyagi területen lehetséges. Az etikai és az erkölcsi területen viszont éppen az ember mindig megújuló szabadsága és új döntéshelyzete miatt nincs hasonló és látványos előrehaladás. Az emberiség majdnem minden emberrel és minden generációval újra kezdődik, akik számíthatnak elődeik ismeretére, de az egész emberiség morális kincsére is. És ami gyakran megtörténik – állapítja meg reálisan XVI. Benedek pápa –, ezt a kincset egy új generáció vissza is utasíthatja. A természetfölötti világban soha nem kész lehetőségek és ajánlások vannak, amelyek az ember elfogadása és döntése előtt állnak. Itt a szentatya két megállapítást tesz. Az első, hogy a társadalmi struktúrák és intézmények nem biztosíthatják a világ erkölcsi jólétét. Az ember a szabadság előtt áll, és ezért a meggyőződésért közösségi szinten is újra és újra meg kell küzdeni.
     A másik fontos megállapítása a szentatyának, hogy az ember szabadsága, bár megvan, de mindig törékeny marad, s így a jó uralma sohasem létezett végérvényesen a világban. Itt a szentatya egy világos különbséget tesz a jóért való küzdelem, illetve az ember által elképzelt jó megvalósítása között, mert ez utóbbi még az ember szabadságát is képes háttérbe szorítani. Jóllehet a végérvényes jó mindig egy elérendő cél marad, azért minden egyes nemzedéknek hozzá kell tennie valamit ahhoz, hogy a következő generáció a szabadságával megfelelően tudjon élni, és a jövő számára ez egyfajta biztosítékot jelent.
Bár az intézmények és a szervezetek ebben segíthetnek, de mégsem elégségesek, mert az ember nem kívülről nyeri el a megváltását. Mindazok, akik például a tudománytól várták az ember megváltását, súlyosan tévedtek. A tudományba vetett hit reménye bukásra van ítélve. Itt a szentatya a mai modern világban élő ember számára egy nagyon fontos iránytűt ad. Jóllehet a tudományos előrehaladás sokat javított a világ és az emberiség emberibbé tételében, ez mégsem volt képes kikerülni a pusztításokat, a világégéseket, és végeredményben azt eredményezte, hogy az egyén pusztán önmagára és a saját üdvösségére, a saját jólétére gondolt. Ez az a pont, ahol a keresztény egyfelől szembeáll a világ szellemi irányával, másfelől ki is emelkedik abból, és a gátlástalan növekedéspártiakkal ellentétben a keresztény hívő oda tud fordulni a gyengékhez és a szenvedőkhöz is.
     Nem a tudomány váltja meg az embert, hanem a szeretet – hangsúlyozza XVI. Benedek pápa. Itt érdemes visszautalni a szentatya első körlevelére, amely éppen a szeretetről szól (Deus caritas est, Szent István Társulat, Budapest 2006). Isten, aki maga a szeretet, megtestesült Jézus Krisztusban emberré lett, és az életét adta oda értünk. A Krisztus-követő nem is tehet mást, mint hogy Szent Pál szavaival felkiált: „Élek, de már nem én, hanem Krisztus él bennem, aki szeretett engem és odaadta magát értem.” (Gal 2,20) Mivel ez a kereszténység lényege, a szentatya hangsúlyozza, hogy Isten ismerete nélkül is lehet bizonyos dolgokban reménykedni, de ezek semmiképpen sem csengenek egybe azzal a nagy reménységgel, ami nem egy tárgy, hanem aki csakis Isten lehet. A szentatya hangsúlyozza, hogy a keresztény remény itt nem más, mint az igaz Isten ismerete. Ha pedig Istent ismerjük és szeretjük, akkor általa, aki élet és szeretet, mi magunk is élünk.
     De vajon nem esünk itt vissza újra és újra az individualizmusba, az egyéni üdvösség területére? Nem, válaszol határozottan a szentatya, mert Krisztus mindenkiért váltságul adta önmagát (1Tim 2,6), de csak a Jézussal való közösségben vállalhatunk másokkal is közösséget, és lehetünk velük egységben. A szentatya itt Maximos Konfesszorra (†632) utal, aki elsőként idézi, hogy semmit ne tegyünk Isten ismerete és szeretete elé. Amikor Isten megszólít bennünket – mélyül el a szentatya a hívő remény bemutatásában –, akkor az ő szeretetéért a minden másról való lemondást is kéri, s ugyanakkor ez az istenszeretet felelősséggel fordít bennünket mások felé.
A szentatya ezután Szent Ágoston életével szemlélteti az Isten iránti szeretet és az emberek iránti felelősség kapcsolatát. Ágoston megtérése után néhány barátjával a görög filozófiában megtapasztalt módszer segítségével a keresztény értékek szerinti kontemplatív életet kívánt folytatni. Amikor azonban meghívást kapott a püspöki tisztségre, akkor megtapasztalta, hogy neki is a másokért való életet kell kialakítania. A szentatya ezen a ponton összegzi és lezárja a korábban mondottakat, kifejtve, hogy az embernek szüksége van egy olyan reményre, amely túlmutat önmagán és a világon. Jóllehet az ember nem élhet remény nélkül, és bármi után is vágyódik, ha annak a végcélja nem maga az Isten, akkor nem teljesednek be vágyai. Ezért kell megvizsgálni és pontosan meghatározni, hogy melyek a remény elsajátításának és gyakorlásának a helyei.