Szentmártoni Mihály S.J. elmélkedése az évközi 16. vasárnapra

JÉZUS FIGYELMESSÉGE
(Jer 23, 1-6; Ef 2,13-18; Mk 6, 30-34)

Az évközi tizenhatodik vasárnap első olvasmányában Jeremiás próféta súlyos szavakkal bélyegzi meg Izrael vezetőit, akiket rossz pásztorokhoz hasonlít és kilátásba helyezi, hogy Isten elveti őket. De Isten nem fogja elhagyni népét, ad majd nekik új, becsületes pásztorokat. Ez az olvasmány nekünk is szól: Mi mindnyájan „pásztorok” vagyunk az élet valamelyik területén, vagyis felelősek vagyunk másokért.

A második olvasmányban Szent Pál kifejti, hogy Jézus a béke fejedelme, aki azért jött, hogy kiküszöböljön minden ellenségeskedést. Ez ma is érvényes: minden ember felelős a békéért, de mi hívők még külön küldetést is kaptunk Jézustól, hogy legyünk a béke apostolai.

Az Evangéliumban egy kedves jelenettel találkozunk. Az apostolok visszatértek első apostoli útjukról és fáradtak voltak. Jézus ezt látta és elhívta őket egy magányos helyre, hogy kipihenjék az út fáradalmait. Itt aztán volt alkalmuk arra is, hogy lelkesen elmeséljék Jézusnak kalandjaikat, beszámoljanak Neki sikereikről és kudarcaikról. A mindennapi életben roppant fontos, hogy legyen az embernek valakije, akinek elmondhatja örömét és bánatát. Jézus ilyen figyelmes barátnak mutatkozik ebben a jelenetben. Ő hajlandó minket is meghallgatni, nyugodtan elmondhatunk neki minden szépet és jót, amit megéltünk, de ugyanúgy megoszthatjuk vele bánatunkat és sikertelenségünket is. Minden Vele való beszélgetés tulajdonképpen már ima és ez a lelki élet lényege.

Szép emberi vonás Jézus tanítványai iránti figyelmessége. Ennek a figyelmességnek több összetevője van. Jézust senki sem figyelmeztette arra, hogy tanítványai fáradtak: Ő maga figyelte meg fáradtságuk jeleit. Az igazi barátság sok mindenre ráérez, sok mindent megért anélkül, hogy a másik szavakba öntené örömét vagy bánatát. Jó lenne, ha a házastársak, a gyermekek és a szülők, a barátok között több ilyen csendes odafordulás lenne a másik felé.

Ám az evangéliumi történet nem fejeződik itt be. A továbbiakban megtudjuk, hogy Jézus és tanítványai bárkába szálltak és elmentek egy elhagyatott helyre, vagy legalábbis ők úgy hitték, hogy itt nem talál rájuk senki. De nem így történt. Amikor Jézus kiszállt a bárkából, nagy tömeget talált ott. Amikor látta az embereket, megesett rajtuk a szíve. Ismét Jézus emberszeretete jut kifejezésre. Megfigyelte, mennyire elveszettek ezek az emberek: mint a pásztor nélküli juhok. Mi több, azt is megfigyelte, hogy nagyon éhesek lehetnek és hajlandó volt csodát tenni érdekükben: öt kis kenyérből és két halból megetette a temérdek embert.

Ha ilyen szemszögből olvassuk az Evangéliumokat, még számtalan hasonló esettel találkozunk, amelyekben kimutatkozott Jézus mások iránti figyelmessége. Gondolhatunk a silói tónál szenvedő beteg emberre, akit látva Jézus megfigyelte, hogy mennyire elhagyatott ez az ember; vagy gondolhatunk a szegény özvegyasszony nagylelkűségére, aki az utolsó két fillérét is bedobta a perselybe. Jézus megfigyelte ezt a titkos nagylelkűséget és példaképként állította mások elé az asszonyt. Ebből arra is szabad következtetnünk, hogy Jézus nemcsak gyöngeségeinkre figyel oda, hanem erényeinkre is.

A figyelmesség – az empátia – a másikhoz való odafordulás a személyi érettség egyik erőteljes jele. Ennek feltétele, hogy az ember kilépjen saját önző világából és megnyíljon mások felé, vagyis, hogy elismerje a másik értékét. Mindebből arra szeretnénk következtetni, hogy a figyelmesség – mint minden emberi erény – a nagy lelkek, az érett személyiségek jellemvonása. Ezt az erényt kell eltanulnunk a jóságos, figyelmes szívű Jézustól, akivel a vasárnapi Evangéliumban találkozunk.