„Az Úr szenvedésének vasárnapja” – P. Szabó Ferenc SJ elmélkedése Virágvasárnapra

Virágvasárnappal megkezdődik a Nagyhét: kitárul a kapu hitünk központi titkára, végül belépünk a szentélybe: a szent Háromnap alatt a húsvéti misztériumot, Jézus üdvözítő halálát és feltámadását ünnepeljük. A bevezető liturgia, a pálma- vagy barkaszentelés és a körmenet Jézus Jeruzsálembe való bevonulásának emlékére, valamiképpen elővételezi a feltámadt, győztes Király dicsőítését. De nem feledhetjük, hogy Jézus a szenvedés és a halál felé vonul. Az őt ünneplő, hozsannázó tömeg Pilátus előtt csakhamar „Feszíts meg!”-et kiáltoz.

Az ünnepi szentmise alatt felolvassák Máté evangéliumából a szenvedéstörténetet. Együttérző, bűnbánó lélekkel, ugyanakkor az Üdvözítő iránti hálaadással követjük a passió egyes mozzanatait, egészen a Golgotáig, ahol leborulva mondjuk: „Imádunk Téged és áldunk Téged, mert szent kereszted által megváltottad a világot!”

Pár évvel ezelőtt nagy feltűnést keltett Mel Gibson Passió című filmje, amely sokszor a tűrhetetlenségig jelenítette meg Jézus fizikai szenvedését (pl. a megostorozás hosszú jelenetére gondolok). Kétségtelen, hogy az Üdvözítő kegyetlen fizikai kínokat szenvedett el; de még mélyebbek voltak lelki fájdalmai. Főleg azt kifogásoltam (sokakkal) a rendezőnél, hogy nem domborította ki kellőképpen a passió, Jézus szenvedése mély jelentését. Erre a virágvasárnapi szentlecke (Fil 2, 6-11) figyelmeztet bennünket: „Engedelmes lett értünk mindhalálig.” A Filippi levél Krisztus-himnuszának e mondatát ismétli gyakran a nagyheti liturgia. Jézus nem annyira fizikai szenvedésével szerezte meg az üdvösséget, a bűnei ktől való szabadulást, hanem azzal, hogy megalázta magát, „kiüresítette” magát, vagyis az isteni dicsőségből kilépve felvette a szolga alakját, és engedelmes lett az Atyának egészen a kereszthalálig. Ezzel megfordította a lázadó, nem szolgáló, engedetlen emberek (emberiség) sorsát. Valamennyiünk nevében IGENT mondott az Atyának, aki ezért megdicsőítette, Úrrá tette Őt. Jézus nem a szenvedést kereste. Tudta előre, hiszen megtapasztalta kezdettől fogva a zsidó vezetők, főpapok és írástudók ellenségeskedését, hogy a próféták sorsa vár rá. De nem riadt vissza, szembenézett a halállal is, szabadon adta oda életét barátaiért és ellenségeiért, mert e halálig menő engedelmességével teljesítette be fiúi küldetését.

Jézus nyilvános működése során többször előre jelzi szenvedését, hivatkozva a prófétai jövendölésekre. Az evangéliumok különösen is a Szenvedő Szolgáról szóló izajási jövendölésekhez kapcsolják üdvözítő szenvedését és halálát. Szenvedése előestéjén, az utolsó vacsorán Jézus összefoglalja művét: mielőtt kereszt áldozatával megpecsételné az újszövetséget, megalapítja és apostolaira bízza az Eucharisztia ünneplését. A szentmiseáldozat az újszövetségi Isten népe, az Egyház egyetlen áldozata lesz, amely hathatósan megjeleníti a Jézus vérével szerzett és megpecsételt új szövetséget. A názáreti Jézus, aki kereszten halt meg, mert Isten Fiának vallotta magát, harmadnapra feltámadott, és Lelkével tovább él Egyházában. Erről kezdtek el tanúskodni Jézus feltámadása és a Szentlélek eljövetele után az apostolok és utódaik a hívő néppel századokon át.

(Mt 26, 17-27, 66)