Emlékmise a Mátyás-tepmlomban - P. Szabó Ferenc SJ homíliája
November 4-én, vasárnap délután 16 órakor a Budavári Nagyboldogasszony Koronázó Főtemplomban
P. Szabó Ferenc SJ, az idei Mindszenty Emlékérem egyházi kitüntetettje, a Vatikáni
Rádió magyar műsorának volt főszerkesztője, jelenleg külső munkatársa mutatott be
szentmisét a nemzeti gyásznapon az 1956-os forradalomban és szabadságharcban elesettek
és a megtorlás áldozatainak emlékére.
Most közzétesszük homíliáját:
Kedves
Testvérek! A felolvasott evangéliumi szakasz (Mk 12, 28b-34) az Isten- és emberszeretet
kettős-egy parancsáról szól. Jézus megerősíti az ószövetségi Törvényt, sőt tökéletesíti,
túlszárnyalja azt, amint már a Hegyi Beszéd is jelzi (Mt 5, 17kk). Szenvedése előestéjén
pedig új parancsolatot ad övéinek (Jn 13, 34): Szeressétek egymást! Amint én szerettelek
titeket, úgy szeressétek egymást ti is.” Jézus pedig életét adta barátaiért és ellenségeiért,
- valamennyi bűnösért, értünk is.
Nagyobb szeretete senkinek is ennél. A kereszténység
története során – a sok árny mellett – igen sok olyan szenttel, hitvallóval és vértanúval
találkozunk, akik életáldozatukkal tettek tanúságot Krisztus, az Igazság mellett.
Napjainkban is voltak, vannak ilyen hősök (pl. Maximilián Kolbe, Apor Vilmos), számos
névtelen, akiket sohasem emel oltárra az egyház. Boldog II. János Pál pápa azt kívánta,
hogy gyűjtsék össze a XX. század vértanúinak aktáit, és különösképpen a modern totalitarizmusok
áldozataira gondolt. Már szépen elindult e hitvallók és vértanúk aktáinak összegyűjtése
és feltárása.
Tegnap a Parlamentben konferencia keretében megemlékeztünk „Isten
Szolgája”, Mindszenty József életéről, hősies helytállásáról Isten, az Egyház és a
haza védelmében az ateista és vallásüldöző kommunizmus évtizedeiben. Örömmel állapíthattuk
meg, hogy lassan méltó helyre kerül a „fehér vértanú” bíboros a magyarok emlékezetében.
Ideje, hogy az elmúlt évtizedek torzításai után, amelyek– sajnos – még nem tűntek
el teljesen, a felnövekvő nemzedék is hiteles képet kapjon a magyar történelem egyik
legnagyobb alakjáról.
Lezsák Sándor, az Országgyűlés alelnöke, a Mindszenty
Társaság elnöke és a konferencia védnöke idézett Áder János köztársasági elnök zalaegerszegi
beszédéből: „Mindszenty nélkül más lenne a huszadik századi történelmünk, de az önmagunkról,
politikai nemzetünkről alkotott önképünk is szegényebb lenne.”
Most én még
ugyancsak a köztársasági elnök jelentős méltatását szeretném idézni. A Terror Házában
„A magyarok lelkiismerete - Mindszenty József” címmel rendezett konferencia és kiállítás
megnyitásakor mondott beszédének utolsó szakasza így hangzott: „Talán sorszerű jelkép,
hogy püspökké szentelése a magyar szabadságharc és a magyar polgárosodás születésnapjára,
március 15-ére esett. Nem kell-e sorsszerűnek tekintenünk azt is, hogy neve eggyé
vált azzal a világraszóló 13 nappal, amelynek hősiessége megrendítette az egész nyugati
világot, és amely épes volt megrendíteni a kommunista terrorra épülő birodalmat? Mi
magyarok ebben a harcban váltunk a szabadság nemzetévé a világ minden szabadságszerető
népe szemében.”
És még egyetértőn idézném (nem szó szerint) Balog Zoltán miniszter
(protestáns lelkész) kiállítást megnyitó beszédét: Az életszentség, mint egyetemes
keresztény örökség, a bibliai felfogás szerint, nem azt jelentette, jelenti azt, hogy
valaki tökéletes, hogy hiba nélkül való. Hanem azt, hogy Isten elkülönítette választottját,
és küldetést adott neki. Mindszenty bíboros küldetését maradéktalanul teljesítette.
Most,
a hagyomány szerint, az 1956-os forradalom és szabadságharc elesettei és a megtorlás
áldozatai lelki üdvéért mutatjuk be a szentmisét. November 4-e gyászos nap: megérkeztek
Budapestre a szovjet páncélosok, és eltaposták a szabadságharcot. (Én, mint egyetemista
és zug-jezsuita átéltem a forradalmat és annak leverését. De most itt nem emlékeimet
idézem fel.)
Tudjuk, hogy november 4-én Mindszenty bíboros éppen a parlamentben
tartózkodott, amikor kapta a hírt, hogy a Margit-hídon jönnek a szovjet tankok, és
a parlamentből ment át az amerikai követségre, ahol másfél évtizedet töltött félrabságban.
Onnan is figyelte és Rómának ismételten jelezte az ország és az egyház elnyomását.
Most tehát a szabadsághősökre, a szabadság vértanúira emlékezünk, köztük a
„fehér vértanú” bíborosra, továbbá mindazokra, akik 56 előtt és után Krisztus és az
egyház iránt hűségükért szenvedtek kommunista börtönökben, internáló táborokban: gondolok
itt számos jezsuita rendtársamra és más szerzetesekre, szerzetesnőkre, kiváló egyháziakra
és világiakra, akiket koncepciós perekkel ítéltek el. Emlékezünk Jézus szavaira: „Boldogok,
akik üldöztetést szenvednek az Igazságért, Krisztusért!” Az irgalmas Isten adjon nekik
örök boldogságot”.