Martos Balázs atya elmélkedése az évközi 16. vasárnapra

Pillanatfelvétel Jézussal

Máriával és Mártával, a két nővérrel, kétszer találkozunk az Újszövetségben: Lukács mondja el, hogy Jézust befogadta házába Márta, sürgött-forgott körülötte, hogy vendégül lássa, míg a testvére, Mária odaült Jézus lábához, úgy hallgatta a szavát. A másik történet, János evangéliumában, Lázár testvéreinek mondja a nővéreket (vö. Jn 11,20-21). Mária és Márta vonásai itt is hasonlóak: Mária otthon marad (szó szerint: „ül”), Márta kimegy Jézus elé. Mária szelíden siratja testvérét, Márta viszont kihívás elé állítja Jézust: „Ha itt lettél volna, nem halt volna meg a testvérem.” Itt is, ott is, ő az, aki cselekszik és cselekvésre szólít. Néhány nappal később, a betániai vacsorán Márta ismét felszolgál, és Mária az, aki Jézus lábát olajjal megkeni (vö. Jn 12,2-3).

Lukács Mártáról mondja, hogy házába fogadta Jézust. Talán ő volt az idősebb, ő volt a tekintélyesebb. Mindenesetre ő volt az, aki nem hagyott fel mindennapi teendőivel, amikor Jézus belépett hozzá. Odasorolhatjuk az asszonyok közé, akik vagyonukból gondoskodtak Jézusról (vö. Lk 8,1-3), de a rövid elbeszélés nem ebbe az irányba mutat. Lukács nem azt akarja hangsúlyozni, hogy Márta Jézusnak szolgál, hanem azt, hogy „sokfélét” tesz. Jézus szavaiban – „sok mindennel törődöl, és téged sok minden nyugtalanít, pedig csak egy a szükséges” – a görög irodalomból is ismerős megfigyelés szólal meg: az egy értékesebb, mint a sok és sokféle, közvetlenebbül kifejezi az élet vágyott egyszerűségét, tökéletességét.

Márta nem azzal választja a kevesebbet, hogy Jézusnak szolgál, hanem azzal, hogy szolgálata végül is saját magáról, saját beteljesedéséről szól. Panaszos mondatában, amellyel Jézushoz fordul, mindig csak ez visszhangzik: enyém, engem, nekem. „Mester, nem törődsz azzal, hogy az én testvérem egyedül hagy szolgálni engem?”

Azt mondhatnánk, a figyelő Mária olyan, mint a tékozló fiú, akit átölel az Atya, és most semmi mással sem kell törődnie, mint ennek az ölelésnek, ennek az ünnepi pillanatnak a befogadásával. Márta meg mintha az idősebb testvérre hasonlítana, aki nem érti sem a testvére, sem az atyja örömét. Mária megtalálta az egy szükségeset. Ahogy odaül Jézus lábához, a tanítvány gesztusát gyakorolja. Jézus szavaiban felfedezte az élet igéjét, és most hagyja, hogy ez lassan rendezze az életét. Az egyik testvér folytatja úgy, ahogy addig, alig titkolt vádaskodással. A másik rádöbben, hogy mindennél fontosabb, aki most vele beszélget. És abban a pillanatban valami örökkévalót talál.

Lukács nem akart nagy ívű képet rajzolni az imádság és a munka, a cselekvő vagy szemlélődő élet, az igazságosság és a szeretet finom egyensúlyáról. Pillanatfelvételt készített két testvérről, s a kép éles és elgondolkoztató. Sokat elárul, de mindent nem mondhat el, inkább kérdez. Arról, hogy a mi életünk forgatagában megvan-e a súly, a középpont, az egy, az egyetlen szükséges? Arról, hogy a világnak kell-e körülöttünk forognia, vagy tudunk-e legalább néha szájtátva állni, boldogan kiabálni, vagy csak mély csendben örülni, amikor megsejtjük a többet, az élő Isten jelenlétét? Hogy a mi életünk mely képei ötlenek fel bennünk újra meg újra, titkosan, sokat sejtetőn, vagy éppen nyomasztó igazsággal?

Az a pillanat létezett, és volt benne valami, valaki örökkévaló. Ott volt azon a pillanatképen Jézus is. Látjuk-e őt, amint utat mutat, a saját életünk meghatározó pillanataiban is?

Évközi 16. vasárnap, C év